Élménybeszámoló: Első terepmaratonom. Csak a hála. A tanúhegyek jobban teljesítenek.
Óriási élmény és szerencse volt, hogy kellemes (sártalan, kicsit szeles, elég napos, de nem kánikula) futóidőben, nagy segítséget jelentő jó felszereléssel (helyismeret hiányában óra+track, frissítő állomások hiányában frissen vásárolt, de kiválóan vizsgázó futózsák) és “vanméghovafejlődni” edzettséggel lefuthattam ezt a gyönyörű útvonalon végig vezető terepmaratont, ahol volt tenger, 6 hegycsúcs, elképesztő (kör)panorámák és a látnivalókon túl izgalmas / szép terepviszonyok váltakoztak:
Tomajról indulva Badacsony, Szigligeti vár, Szent György hegy, Csobánc, Tóti hegy és Gulács után végül a Badacsonytomaj bazalt templom. Ezúton is köszönet az ötletért és a trackért Csanya Csányi! 41.7 km lett, +1544 m szinttel.
Teljesen relatív ki kit néz elmeroggyantnak. Mikor reggeli után indultam autóval a táv kiindulópontjához, az őrülteket útjára bocsátó elnéző mosoly keretében kívántak sok sikert többen, megtudva, hogy ezt önként választottam. Mivel nem akartam fájó seggel végigtotyogni a távomat, a szombatra magamnak kitűzött terepmaratonra tekintettel én már az első napon, csütörtökön letettem a “bringázásba komolyabban beleszeretek nulláról indulva” terveimről a családi nyaralásnak álcázott triatlonos edzőtáborban.
Badacsonytomajon a starthoz tudományosan a Borbarátok vendéglő elé parkoltam, hogy a célba beesve kulturáltan pótolhassam vissza az elvesztett kalóriákat. De ide még visszatérek. A Badacsonyba felvivő út a 6 csúcs közül egyből a legnagyobb szintküldönbséggel ajándékozott meg, de persze fenn a Kisfaludy kilátó kárpótolt mindenért, majd a Balaton felőli oldalon körbevivő panororáma út is a kisebb kilátópontokkal elvarázsolt. Közben megtanultam azt is, hogy ha az ember nem akar hernyóval smárolni, nézze meg az ivó tasak szipkáját mielőtt belekortyol. A terep itt egyből igen koncentráció igényes volt, a szélesebb ösvényeken jópár keresztbe dőlt fa, elég meredek emelkedő hol gyökerekkel tele, hol apró bazalt morzsalékkal, lefele meg olyan durván meredek és fél cipő talpra is alig elég bazalt lépcsősor, hogy azon csak kamikáze megy le kettesével szedve, én nem kockáztattam.
Ezután jött a Szigligeti vár, ami meg a legkisebb tüske a szinttérképen, itt jól megörültem, hogy újra látom azt a várat üresen, ami a Balaton Szuper Maratonon a második napi befutóm volt, rendezvényközponttal jól felpakolva és vissza is jöttek az élmények, egyből kétnapi fáradtságot éreztem, pedig ez még baromira a mai etap eleje volt (bár igaz, előző nap meg Csopaknál pucoltam le a pókhálókat a kék egy részén, de azért persze az nem ugyanaz a táv volt).
Ezután sajnos jópár km betonutas rész jött a Szent György hegy előtt, ami nem esett annyira jól terepcipőben, de legalább útközben lefotóztam egy csomó szalmabálát, amik gyanúsan hasonlítottak az utolsó bazalttemplomos fotómon szereplő szinttérképre. De azért kíváncsi lennék, mennyire szükséges egyáltalán sármentes időben a terepcipő, ha azért elég sok a nemterep rész a hosszú futásban….
Szent György hegyen is bebizonyosodott, hogy a futás során a track nagyon hasznos, de nyilván nem pótolja a helyismeretet. Amikor a hegy oldalában és a csúcson több turista engem kérdezett, hol vannak a bazalt orgonák, nem igazán tudtam útba igazítani őket, mivel én a másik oldalról jöttem fel és csak lefelé a Kaán Károly kulcsosház előtt láttam a képződményeket, de aljas módon akkor már nem másztam vissza ezt megosztani a csúcson időző családokkal. Innen lefelé már kezdtem magam igen jól érezni, eljött (és elég hosszan megmaradt) a bárminek nagyon örül az ember fázis, a délben a domboldalban ébredező hippik mosolyainak, a mozgás örömének, a megakadályozott botlásnak, a jó levegőt elrontó kismotoros nénikének is, az autósnak aki az erdei úton szembejön és ritka kivételként lehúzódik majd kiderül hogy a 6 éves forma kisfiát vezetni tanító apuka iránymutatása volt az, a borvidék pulzus kontrolljának gondolt szőlő terméskorlátozásnak, még az egyre erősebben tűző napsütésnek is, vagy pl besétálni egy másfél méter magas virgázó repce mező közepébe, hogy majdnem nyakig sárga legyen minden körben, mindennek. Ezután aztán jót röhögtem magamon is, miután patakátkelést írt az óra ellenőrző pontnak Eger-víznél és épp nézegettem, akarok e cuppogós cipőben tovább menni, illetve mennyi idő alatt szárad ki, vagy inkább mezítláb piócát gyűjtsek, amikor lassan leesett, hogy jópár méterrel arréb épített híd van, mégha csak palló is.
Azt számoltam, hogy óránként kb. 1 liter vizet annak ellenére letoltam, hogy nem volt nagyon meleg és csak saját frissítést lehetett használni, főtér/kocsma/kertkapun bekérdezős módszerrel, nagyon kedvesen segített mindenki, egyetlen helyen, de ott is csak a szövegértéssel akadtak gondok, mikor a Csobánc előtt a kulacstöltés közben Gyulakeszin a helyi alkesz próbált vártörténeti kiselőadást tartani, de ez az én hibám volt, más dimenzióban mozogtunk. A Csobáncon folytatódott a vizuális orgia, mivel a lenyűgöző panorámát kimaxolva a képeken is látható két paplanernyős srác, nagyon látványos bemutatót tartottak alig pár méttere a várfal mellett.
Innen lefelé határozottan felerősödött bennem az a meggyőződésem, hogy a földrajzi helyeknek is van valami kollektiv tudatalatti memóriája, ami újra meglátogatva a helyet, személyreszabottan hangulatot és nemcsak emléket ad vissza, mert a szar memóriám ellenére a Csobánc alatt egy igen intenzív kék túrás ízélmény ugrott be teljesen részletesen, amikor a kispajtásokkal behívott minket egyigen erős panorámával megáldott kiskertbe-házba egy bácsi, aki először a Gangesz színű borával kínált, de aztán gyorsan helyesbített a nagymama lekvárja íz választékot és minőséget megszégyenítő pálinka kínálattal.
Másik ilyen mostani élményem, amikor nemcsak az emlék, de a konkrét hangulat is úrra lett rajtam az a “Folly arborétum jobbra” táblánál volt, konkrét röhögőgörcs jött rám, mivel 5 éve a pár hónapos kisfiamat oda vittem egy fiús nap programra és ő kapott röhögőgörcsöt, amikor végigtapicskolta az ott fellelhető összes (legalább 30 féle) létező fenyő / tuja és mindenféle tűleveleles friss hajtásait.
Na persze, hogy ne legyen minden szép és jó, jött a Tóti hegy megmászása 30 km után, ami brutális meredek különösen a végén, ágakba kapaszkodva is alig jutottam fel és persze 5-ből az 5-dik hegy, amit nemhogy megfutni nem tudtam, de gyalogolni is alig, káromkodtam szorgosan, de nem segített, úgyhogy másztam tovább, de a végén brutális körpanoráma volt a jutalom, csak egyedül enyém volt az egész, senki nem volt fenn. Lefelé persze már lelkesen biztattam a négykézláb felfele jövőket, hogy fasza lesz ez, csak most szar nagyon.
Innen továbbiakban megint elkapott a jókedv, hogy már azért be kellene érjek akárhogyis, bár jöttek még a Gulácsra felfele a single tracknek is alig nevezhető szélességű ösvényen a térdig érő aljnövényzetbe burkolt csapdák sora, sziklák és/vagy combvastagságú mégis alig látszó fák keresztbe, szóval itt már több nehezen hárítható botlás volt, de lassítottam, figyeltem és az apró bazaltkőomlás a csúcs előtt már meg se lepett.
Gulácsról lefelé már tényleg úgy éreztem, ezt már csak én baszhatom el igazán és végül még egyszer kicsúcsosodott a természet gyönyörűsége, amikor jött egy hosszabb szakasz egy derékig érő sárga virágmezőben vezető ösvény, az varázslatos volt a fákon átszűrődő fényekkel, arról is fotóztam többet, bár olyan gagyi fotókat csinál a telefonom, hogy sajna nem adja vissza annyira a valóságot.
Badacsonytomajra visszaérve lefotóztam a szinttérképet a bazalt templomnál és az jutott még eszembe, hogy az ultrafutókat én régen biorobotoknak gondoltam, akik valami NASA laboratóriumból szabadultak/lettek kiengedve tesztelésre. Ez a véleményem akkor változott meg, mikor egy régebbi Ultrabalaton alatt itt Tomajban az akkor kilencvenakárhanyadik km-ük környékén több igen jófej és kedves ultrafutóval (az egyik mezítláb tolta!) jót dumáltunk, sőt elcsevegtek a gyerekeinkkel is, miközben gyakorlatilag megitták az összes bodzaszörpünket és fröccsünket, amikre egy idő után már mi hívtuk meg őket
Hát ez így visszaolvasva elég hosszú lett. Bocs.
Legjobbakat ! Gyula
•••••
