Lelkesen olvasva a korábbi beszámolókat, és nagy tisztelettel gondolva a természet hatalmára, már az OrfűMad versenye alatt eldöntöttem, hogy olyan élmény az a nap, hogy azt szívesen leírom majd.
Persze Dobay Attila végtelen sártengere és 21,5h-s ideje után már relativizálódott a dolog (minden, tényleg minden elismerésem neki!), de kedvet azért csak tudok csinálni másoknak Orfűhöz 2017-re, ha már lokálpatriótaként én Pécsről szívesen hazabeszélek…
Szóval vasárnap délelőtt 10:30-kor az autóban 7,5 fok volt (plusszban!), a rádióban Madcon: Don’t worry ’bout a thing című száma ment. Találó cím erre a napra.
Orfűn a Pécsi-tó ( 
) állítólag 17 fokos volt, de azért volt aki shorty neoprénben visszafordult, hogy ez nem emberi. Egy lány és néhány férfi viszont fürdőruhában is elég strammnak bizonyultak a 750 vagy 1500m-hez…
) állítólag 17 fokos volt, de azért volt aki shorty neoprénben visszafordult, hogy ez nem emberi. Egy lány és néhány férfi viszont fürdőruhában is elég strammnak bizonyultak a 750 vagy 1500m-hez…A quadrathlon mezőnyében Oláh Bence strartolt 11-kor, akit bringán Zsolt váltott, lásd csatolt fotó. Zsoltnak egyébként köszi az úszószemüveget, amit ma viszek a Bogdánfyra…
Az úszósapkám pedig még előző nap kukáztam egy pécsi barátomtól, így Dobay Attila kulacsmizériáját én némi cucchiány pótlásával éltem át.
A rövid- és középtávú triatlon mezönye 12:20-kor startolt. Láttam a quadrathlon mezőnyében olyat, aki a 1500m-t 21 perc alatt teljesítette, nekem ez 36 perc alatt sikerült. Ez “nagy önbizalmat adott”, mert 1900m-t úsztam már 34 perc alatt is a Kopaszi-gáton, így megállapítottam, hogy elsőre a neoprén engem inkább akadályozott. Vagy a hideg?!
A kérekpáros rész három kör volt (90km), amin megélhettem a havas hegyi túrák komfortját. Na ezért érdemes volt! Átgondolni, hogy minek is ezt az egészet. De mentek mások is, meg én is igyekszem Veitschbe, Ausztriába egy terepmaratonra, ahol szintén lehet eső és hideg. Amit azért megtanultam: nem baj, ha hosszabb ruházatot is bepakolok és az sem, ha a kesztyűm nem ujjatlan. Amit eredményesen sikerült rögtönözni télisapka helyett, az a kukázott úszósapkám bringázás alatti fejemen tartása. Erre a szervezőknek is rávetődött a figyelme, de egyébként mások is csinálták. Az izzadást így is annyira sikerült elkerülnöm, hogy 90km alatt 6dl az hat deci (eleinte meleg) teát ittam csak. De kis túlzással pontosítanom kell: teás mézet, már a keverési arányokból kiindulva. A végtagjaim váltakozó fagyásérzései közben megtanultam legalább négyféleképpen váltani, mert a nagyujjam rendszerint jobban le volt fagyva annál, hogy meg tudjam elég erősen nyomni a váltókart. A mutatóujjamat meg remekül helyettesítette a tenyerem, igaz néha nyomás helyett ütni kellett a technikát. Már csak az elesést kellett közben elkerülni… Apropó, a pár száz fős teljes mezőny tagjainak egyikéhez sem riasztottak mentőt, ami a csúszós utakból és a (nekem) komoly emelkedőkből, vagy inkább lejtőkből kiindulva azért igen jó hír. Mondjuk egy autót láttam, amely az út szélén a fűről lecsúszott az árokba egy km kőnek, de ezt biztosan a versenyzők helyetti áldozatbemutatásként tette. Amit még nagy kihívásnak tekintettem, az az esőmellényem alatti bringáspóló hátsó zsebéből történő kajaelővarázsolás volt a fagyott ujjaimmal. Ez rendszerint nem másodpercekig tartott, hanem percekig, de erre is volt időm. Mert beosztottam…
Továbbá a mintegy 3 óra 35 perces tekerés közben számos elmés gondolat fogalmazódott meg bennem, úgy, mint: a második körben is feltekertem az egyik emelkedőn Abaliget után, ahol több volt a rózsaszínnel bekarikázott aszfaltfelület, mint a nem, hogy “csak érjek el Kishajmásig!. És rögtön meg is kérdeztem magamtól ünneprontóan, hogy akkor mi lesz. Semmi. De legalább ott leszek!” Vagy: amikor elcsendesedett a szél, majd még az utolsó 10 km-en az eső is elállt, megjegyeztem – szigrúan magamnak, hogy – ha türelmes vagyok és elég lassan tekerek, akkor egyszerűen megjavul az idő. Végül: a bringa utolsó km-én, már a futást magamnak “álmodva”: nem biztos, hogy olyan fitt vagyok, mint jó lenne!
Amikor a bringáról beérkeztem, a legfőbb gondom az volt, hogy majd tudjak megállni a lábamon, hiszen az is kb. úgy lefagyott, mint a kezem, csak éppen még nem derült ki. (Klassz a triatlonos bringacipő nyelv nélkül, első dolgom egy esőköpeny vásárlása lesz – szerk.) Legjobb megoldás az lett, hogy inkább a bringát dobtam el, de én olyan büszkén álltam rá a két velem született – bár majdnem érzéketlen – lábamra, mintha két felhőkarcoló közt kifeszített vezetéken egyensúlyoznék.
Aztán bevitt a bringám a helyére, vagy fordítva, de az ott éppen mindegy volt. És azon kezdtem el magamban mosolyogni – mert ekkor már az eső elmúltával a verseny feladást elhessegettem, – hogy vajon mennyi ideig kell lehelnem, dörzsölnöm és nyalogatnom az ujjaim, hogy a bringás sisakot ki tudjam csatolni. Kb. másfél perc elég is volt. De még cipőt is kellett cserélnem. Mert a look pedálos cipőre ugyan nem láttam ráírva, de magam is tudom, hogy nem futásra találták ki. Nos a levétel egyszerű volt (tépőzáras…), de a csurom vizes zoknira ráhúzni a futócipőt már nem tudom felidézni, hogy miként sikerült. És a csúcs: a cipőfűző. Szerintem óvodában kinlódtam annyit vele, mint most, csak akkor bizonyára bőgtem, most meg belül nevettem, magamon. A finommotorikus ujjmozgások mintha nem lettek volna a birtokomban. Sebaj, végül csak elindultam a 3-4-5-6 perces pitstop után.
És kb. a nyolcadik km-re már ki is olvadt a talpam, kezdtem érezni, hogy min lépkedek. Előtte azért kb. 3km-nél megálltam és levettem a cipőm – az újabb cipőfűzést is megkockáztatva, – de bizony nem gyűrődött be a zoknim egyáltalán, az inkább csak eggyévált a lábammal. Ekkor az ujjaim már tudták a dolgukat, cipő fenn, masni kész, futás.
A célba érkezésnél levettem a futósapkám, alatta az úszósapkával, amivel a rendezőknek szerettem volna örömet szerezni (sikerült), meg az időjárás előtt is tisztelegtem. De a befutó előtt még csináltam két db 5 perc alatti km-t, hogy Meli edzéseinek eredményét is kimutathassam, no meg így 6:14:55-re beértem, amely célt kb. 30 perccel előtte tűztem ki magamnak.:) Hiszen előző este úgy búcsúztam el a szeretteimtől, hogy 7-8 óra között teljesítem majd, ha teljesítem, így elégedett lehetek. PB-t majd más időben, helymentes terepen…
Jövőre Orfűn újra, minél többen…
Brandstätter Gábor
•••••
